Három éve.....

.....együtt, egymással. Volt idő amikor el sem tudtam képzelni hogy egyszer elérekezik ez a pillanat, és az útjaink nemcsak keresztezik egymást, hanem végül eggyé válnak.

1,096 nap egymással, kapcsolatban. Többnyire jóban, időnként persze rosszban,  mindezek ellenére töretlen lelkesedéssel EGYÜTT.

Büszke vagyok rá, mert nem lehetett könnyű egyik napról a másikra gyakorló apukává válni egy kislány életében. Befogadni kettőnket a szívébe, és főleg a szekrényeibe amibe szinte csak a mi "női" motyóink vannak. Teret kaptunk a kislakásban, és ezzel együtt az életében is.

Büszke vagyok magamra, mert a rossz tapasztalatok, és időnként a félreértések ellenére sem adtam fel és fordultam sarkon. Maradtam, vele és mellette.

Idővel összecsiszolódtunk. Három gyémánt, három különböző és erős karakter.

Vannak mozaik családok, ahol a különféle darabkák alkotják patchwork-ként a nehezen illeszthető mégis egységes egészet. És vagyunk " MI HÁRMAN", akik külön dobozban kallódó kirakós darabkaként éltük az életünket, végül eggyé váltunk. Összeolvadtunk és együtt csodás egységet képviselünk. Legyen ez még így vagy száz évig.

Boldog évfordulót szerelmem.


Piano - Lessons of the day

Love is like playing the piano. First you must learn to play by the rules, then you must forget the rules and play from your heart.

....my concern is .....how to start playing if you have never learned to play on it? I am affraid that, the song of my heart will not be enough.

Kulcskérdés

Nehezebben megy az ébredés mostanában. Reggelente nemcsak sötétben készülődöm, de sajnos sötétben is indulok el otthonról. Kutyafuttában, álmosan.

Az edzőterem hívogatóan csöndes ebben a korai időponban. Ideális arra, hogy a fülemben dübörgő zene segítségével kizárjam a külvilág ingereit, és izoláljam magamat mindentől és mindenkitől. Jó érzés ez a sajátos társas magány. Az életemet átszövi a rohanás. Futok edzésre, céghez, oviba a gyerekért, futok vele vagy nélküle tovább különórákra, láthatásra, fodrászhoz, vásárolni és ezer más helyre. Mindezek fényében érthető hogy nehezen lassulok le, engedem el a gondokat, feladatokat. Reggelente ezek azok az értékes pillanatok, amikor képes vagyok csak önmagamra, a testemre hangolódni.

Ebben a csuda nagy hangolódásban, valahogyan, elveszítettem az öltöző szekrényem kulcsát. Fél nyolckor kétségbeesetten kerestem a kulcsot a terem minden szögletében. Mind a 3000 négyzetméteren.

Most tűnt fel mennyire kedvesek az általam levegőnek nézett edzőtársaim. Segítettek a keresésben. A kulcs végül előkerült, egy szemüveges fiatal srác talált rá a bordásfal mellett. Becsúszott a tornaszőnyeg alá.

Nagy megkönnyebbülést éreztem. Elég viccesen néztem volna ki fekete tornagatyóban, pink felsőben, "diszkrét" fél tenyérnyi pipa logóval a mellkasom közepén az elegáns bordó muszlinruha és zakó helyett.

Áááááh vannak napok amikor valahogy semmi nem úgy alakul ahogyan szeretnénk.

Pedig szeretnénk.

Napi horror.....

......called: POLOSKAAAAA

Az iroda telis tele van ezekkel a rút, büdös bogarakkal. Bármerre pillantok itt is-ott is oson, kúszik, mászik egy-egy példány.

Értem én hogy ők is az élet részei............de nem tehetnék ezt ugyez ODAKINT????

Egy köteg papírtörlővel kapkodom őket össze az asztalomról és repítem vissza az anyatermészet lágy ölére.

Ez a háborús helyzet a női mosdóban a legrémisztőbb. Gyakorlatilag levegő visszatartva kell a mászkáló és repkedő élőlények kereszttüzében elvégezni az embernek a folyó ügyeit  a lehető legrövidebb idő alatt.

Alig ittam ma. Inkábba kiszáradás mint a hajamba tekeredő bogár. Mikor lesz már ennek végre vége???????????

 

Zombik világában élünk

Amikor táncra hívtam az ördögöt tudtam, hogy egy számomra értéktelennek vélt világba fogok belépni. Az amit ott találtam minden várakozásomat felülmúlt. Még annál is olcsóbb és szánalmasabb mint amit korábban feltételeztem róla.

Emberi lénynek álcázott kiéhezett zombik hada lesi lapulva a prédát. Remegve várják mikor érkezik új hús, és persze lélek amit kifoszthatnak. Valami friss és romlatlan, amibe éles sárga fogaikat belemélyeszthetik. Könyörületet nem ismerve addig téphetik mohón az áldozat testét és lelkét amíg minden számukra értékes részt lezabáltak róla. Miután végeztek a maradékot üresen, kifosztottan a sorsára hagyják. És a meggyalázott "fertőzött" test és lélek előbb utóbb átalakul, zombivá válik. Egy csillapíthatatlan éhségű lélektelen mohó szörnyé, ami gyors és intenzív élményekre éhes.

Csak álltam és néztem őket. A csattogó álkapcsaikból fröcsögő hazug szavakkal nem értek célt. Egy levelet sem nyitottam meg, bele sem olvastam. Csak a számokra voltam kíváncsi, hányan ugranak rá egy új préda lehetőségére. Árnyékboxoltak mert ahova haraptak ott nem volt senki.

Magaslatról néztem őket, bevallom kissé fölényesen. Odadobtam egy húscafatot, valamit amire nagyon vágytak. Marták tépték egymást érte. Remegve várták a folytatást, de sarkon fordultam és becsuktam az ajtót. Szánalmat keltett ez a látvány.

Emberek, akiknek megvan mindene amire más csak vágyik, még sincsenek tudatában. A boldogság lehetőségén vakon átlépő boldogtalan szánalmas lények. Üresek, hidegek, remegnek a hamis képekre, hazug szavakra, lopott gyönyörre. Vasalt abrosszal terített asztalt, gőzölgő friss ételt és a mellé felszolgált minőségi bort bármikor felcserélik egy koszos helyen állva behabzsolt hamburgerre. Jeges ujjaik érintése elpusztít mindent ami törékeny és értékes. Fertőzők akik megmérgezik a körülöttük élők életét is.

Ők nem élnek, csak túlélnek. Tartalmatlanul, céltalanul. Nincsenek jelen a saját életükben, nem képesek érezni azokat a csodálatos pillanatokat amik meg tudnák tölteni létezésük ürességét élményekkel, melegséggel. Reménytelenül menthetetlenek. Azt gondolják büntetlenül titokban bármikor ugrálhatnak a való világ és a fantázia szülte második életük között......mekkorát tévedtek. Eljön az a nap amikor már nem lesz hová visszatérni. Amikor már nem várja őket a VALÓS életükben senki és semmi. Valószínűleg sokak életében ez lesz az a bizonyos pont amikor megbánják, de akkor már túl késő.......és a "látszatra hőn szeretett kis családjuk" már valaki mással éli boldogan és valóban szeretve biztonságban a VALÓSÁGOS ÉLETÉT. Rájuk már nem lesz szükség, árnyak lesznek majd eltünnek a szürkeségben.

Megkaptam a válaszokat amiket szerettem volna. Az ellenség nem erősebb, nem hatalmasabb, főleg nem szebb vagy jobb mint én. Köszönöm hogy segített felismerni mennyivel értékesebb vagyok, mert én ÉLEK és valóban létezem.

Nem tudom hogy jelen van-e még ennek a hordának az életében, de remélem, hogy a regisztrációját már réges régen törölte. Annak a férfinak akit én benne megismertem, ez a szint, ezekkel a zombikkal, és a parfümbe áztatott elhasznált oszló testekkel nem pálya. Nem fogok rákérdezni, majd beszél róla egyszer ha úgy érzi. Maradok aki voltam a KEDVESE az ÉLETE PÁRJA. Megterítem számára az a bizonyos asztalt, és tudom engem választ és velem együtt az életet.

Bárki megbotolhat vagy tévedhet. Úgy érzem helyrehoztuk, együtt, közösen.

Emelt fővel, SŐT mosolyogva távozom a pokolból. Minden jót nektek "lények".

Nagy meleg tenyere......

......a vállamat simogatta. Ezek a finom érintések szárnyán aludtam el, lassan, mélyen, pihentetően. Szeretem az ahogyan hozzám ér, a bőre illatát. Tegnap valahogy más érzésekkel fűszerezve telt az este. Harmónikus volt, éreztem mi hárman összetartozunk, egy család vagyunk. Minden pillanatban ott volt, jelent volt, figyelt rám. Éreztük egymás apró rezdüléseit.

Közel hajoltam hozzá, és belenéztem az ismerős zöld szemekbe. Azok az ismerős mégis kiszámíthatatlan zöld szemek....... ha sokáig nézem őket elmerülök benne mint valami feneketlen tóban. De ez kellemes merülés. Biztonságos utazás az ismert ismeretlenbe, a kedvesem lelkébe. Mert a szem valóban a lélek tükre. És a lélek nem hazudik.

Olyan ez mint az örvény......

.........időnként a mélybe taszít. A sötétségbe, oda ahol érzed elfogy a levegő és minden kétségbeesett kapálózásod ellenére megfulladsz..........máskor pedig felemel, felröpít a magasba, oda ahol a tüdődet újra átjárhatja az éltető levegő.

Néha elvarázsol ez a két véglet, máskor azonban teljesen kikészít. Néha úgy érzem összetartozunk és semmi nem állhat közénk, néhány pillanattal később pedig úgy, hogy csak látszat az egész. (...talán mert ettől félek a legjobban, a látszat érzelmektől....)

Szeretem a kiegyensúlyozottságot egy kapcsolatban. Az érzést hogy biztonságban és szeretve vagyok, és viszont szerethetek szabadon játszmázás nélkül. Én többnyire ezt érzem, és ez lenne ideális mert kell egy hely ahol az ember önmaga lehet. De vajon létezik-e egyáltalán ilyen? Vagy minden kapcsolat amit ilyennek érzek vagy látok egyfajta sötét titkon alapul? Vajon mindenkinek vannak sötét titkai? És ha igen akkor nekem is el kellene kezdenem titkolózni? Nem tudnám ezt összeegyeztetni az értékrendszeremmel, a szélsőséges lényemmel. Mert szeretek, vagy sem. Ilyen egyszerűen, árnyékok és árnyalatok nélkül.

Vele teljes az életem. Ő az az ember aki kiegészít, akivel minden csodálatos és akivel még ennél csodálatosabb is lehet. Persze ehhez ő is kell. Éreznem kell nap mint nap mind a testi, mind a lelki "jelenlétét" a kapcsolatunkban. Ha ezek közül bármelyik síkon máshol keresné a boldogságot, akkor hosszú távon nem tudna működni a kettőnk szövetsége. Szeretem őt, és pontosan ezért nem leszek megalkuvó. Olyan sok ilyet látok.....boldogtalan nőket őrlődni érdemtelen kapcsolatban, akik ennél sokkal többre hivatottak. Mégsem lépnek.

Arra vágyom hogy boldog legyen mellettem, hogy teljesenek és szabadnak érezze magát velem. Láncok, bilincsek, ellenőrzések nélkül. Ha nem tudom ezt megadni neki, ha mellettem nem érzi teljesnek az életetét, akkor nem köthetem őt láncokkal magamhoz. Nincsen jogom ilyet tenni vele, és magammal sem. Tisztelem az életet, a szabadságot, az egyéni fejlődés lehetőségét. Mindenkinek joga van a boldogsághoz. Párt nem azért választunk hogy korlátok közé szorítsanak, vagy mi magunk korlátozzuk azt az embert akit szeretünk.

Én őt választottam. Annak idején a szívem megsúgta mégis másik irányba indultam. Féltem a csalódástól. Talán már akkor éreztem ő nagy rést tudna ütni a kemény munkával felépített páncélzatomon. Elfutottam tőle, de az út mégis visszakanyarodott hozzá. És én újra itt vagyok, és ezúttal maradok, mert tudom ő az igazi. Az akivel szeretném leélni az életemet. Hozzá tartozik a lelkem. Egy olyan helyzet, amit az otthonommal együtt magam mögött hagytam megmérgezne. Elszáradnék a műmosoly alatt, mint egy csokor vágott virág. Csöndben, szinte észrevétlenül szivárogna el a testemből és a lelkemből a fény, az öröm és az élet.

Muszáj tudatában lennem hogy szeret, és ezt neki is viszont kell éreznie a nap minden pillanatában. Remélem tudja és érzi. Nekem pedig végre el kellene hinnem hogy kizárólag én vagyok számára fontos, az a bizonyos NŐ. Engem kíván, velem képzeli el az életét..... titkos ajtók és kamu személyiségek nélkül. Minden álmát és vágyát velem szeretné megélni, csakúgy ahogyan én. Miért nehéz ezt elhinnem?

De ha már titkok....máshol is blogok. Van egy hely ahol a sötét énem írja a történeteket.

Meglepetés

Sokminden kavargott bennem aznap amikor elutazott. Az elmúlt időszak terhei mázsás súlyként nehezedtek rám. A kettőnk között kialakult szakadék, a testi és lelki távolság nagyon megviselt. Úgy éreztem távol jár......miközben ő ugyanezt gondolta rólam.

Az a pár mondat amit nekem írt teljesen más szögből világította meg a helyzetet. Semmi másra nem vágytam csak arra hogy szorosan öleljen, meghallgasson, letörölje a könnyeimet. Ezer dolgot szerettem volna mondani és kérdezni. De nem volt itt...........

Elrendeztem a napi teendőket és készülődtünk a lányommal a lefekvéshez. Ekkor pillantottam meg a "számunkra otthagyott üzenetet". Abban a másodpercben 180 fokot fordult velem a világ. Csak ültem és néztem a rajzot miközben potyogtak a könnyeim (az öröm könnyei).

Szeretem őt......mennyire szeretem.

Back to you again.......

I have flied to high, was on my way to the the sun,

When I lost my wings and I fell into the ground.

I became lonelly and got scared from everything around,

I called your name but find you nowhere in the dark.

 

.....after a long trip to the darkness I have found you again by my side,

I have shared my doubts with you, there is nothing else to hide.

.....after a long trip to the darkness I have finally found you,

Even the wind is whispering around.... that I have always love you.

Tánc az ördöggel

Találkoztunk már évekkel ezelőtt….. és én hagytam hogy a dolgok megtörténjenek. Engedtem hogy táncba vigyen valakit, aki hozzám tartozott. Utólag haragot éreztem a másik gyengesége iránt mégis elismerem, részem van a történetben. Tisztában voltam azzal mi történik, mégsem tettem semmit. Akkor és ott az a kapcsolat nem ért számomra annyit hogy megmentsem.

Reméltem ezzel vége, megfizettem az ördögnek a rám eső részt……..bíztam benne többé nem keresztezzük egymás útjait. De az élet kiszámíthatatlan.

Egy váratlan pillanatban újra megjelent és táncra hívta azt a férfit, aki mindennél fontosabb volt nekem. Valami ott és akkor eltört bennem. Nem tudtam mit tegyek, hogyan tudnám a kialakult helyzetet okosan, higgadtan és főleg a helyén kezelni. Meneküljek, harcoljak, sirjak, vagy tegyem ugyanazt amit ő velem? A kezdeti fájdalmon úgy érzem túljutottam, de feldolgozni és elengedni nem sikerült a történteket. Pedig nagyon szeretném visszaállítani a megroppant bizalmat, azt az intimitást és kötődést amit iránta éreztem. Vágyom a "régi Petire" aki kedves üzeneteket küldött napközben, vagy éppen pajzán emailokat arról hogy mi történik majd este ha megérkezem hozzá. Aki nem a telefonját nézte miközben előtte vetkőztem. Hiányoznak azok a pillanatok amikor tusolás közben csöndesen belépett mögém, vagy kitette jelzésértékkel a "cicaruhát"a fürdőszobába. Olyan mintha ezer éve lett volna.......hol csúszott el??????

Minden egyes nap megküzdök önmagammal és a törött bizalmammal benne és abban mennyire vagyok értékes számára. Próbálom ezer módon elnyomni a felbukkanó rossz érzéseimet, időről időre rámtalál egyfajta szorongás. Némán vártam tőle valami magyarázatot, hogy megértsem miért történt mindez velünk. Segítséget hogy felemeljen a porból oda zuhantam oda ahonnan együtt indultunk...a csillagok közé. Érezni szeretném hogy még mindig egem szeret. Megrekedtem, egyedül maradtam. Valamit tennem kell hogy pontot tudjak tenni a történtek végére.

A Keresztapa című film egyik mondata megragadta a figyelmemet. „Tartsd magadhoz közel a barátaidat, de ellenségeid még közelebb!". Táncra hívom hát az ördögöt, lesz ami lesz.

Itt állok hát a pokol kapujában, és a kapu kinyílt számomra. Még nem késő meghátrálni, a kezemben van a döntés belepek-e hogy megvívjam a harcomat, hogy szembe nézzek az ördöggel. Közel engedjem az ellenséget hogy megismerjem, hogy általa elűzzem a félelmemet.....vajon működhet? Tudom erős vagyok, nem szédít meg és ragad magával a tánc,......de vajon elég bátor is ahhoz hogy belépjek?

…….bárcsak szeretnél annyira hogy megóvj mindezektől………